Szerző: Perger András

Csernobil után a világ, ha lassan is, de elhinni látszott a nukleáris ipar ígéretét, hogy „Soha többé nem lesz ilyen!” De mit reagál a nukleáris ipar Fukusimára? Újabb kifogásokat keres, vagy őszintén szembenéz a rendszerhibákkal?

Mi okozta a balesetet?

A magam részéről nehezen tudnám elképzelni, hogy Fukusima ne hagyjon nyomot a világ atomenergia-iparán. Fukusimára gyakorlatilag mindenki (a cég, a hatóság, a kormány, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség stb.) azt mondta volna még pár hete, hogy biztonságos. Azt mondta volna mindenki, hogy ilyen baleset „gyakorlatilag elképzelhetetlen”, ahogy az szerepelt is az erőmű vészhelyzeti forgatókönyvében. Csernobil óta alaptétel volt, hogy mindenre felkészültek, komoly kibocsátással járó baleset, főleg könnyűvizes reaktorban (a TMI példára hivatkozva) nem következhet be többet. Pedig csak alábecsülték a kockázatokat (mindez elsősorban Japánra vonatkozik, de nehéz lenne azt mondani, hogy a fenti mentalitás nem jellemzi a nukleáris ipar egészét). Az eredményt pedig ismerjük.

Ezek után nem igazán elegáns a fukusimai kibocsátásokat bagatellizálni („nem is jött ki olyan sok”; „nem jelent veszélyt a lakosságra”). Disszonánsak is ezek a hangok: a Pakson 2003-ban történt súlyos üzemzavar idején a hiányos kommunikációra folyamatos mentségként szolgált, hogy „találgatásokba nem bocsátkozunk, csak biztosat szabad mondani”. Most pedig, amikor a fukusimai események még korántsem értek véget, és a vizsgálatokat sem lehetett még lefolytatni, mégis vannak, akik máris azonosítani tudják a baleset okait. A balesetben ugyanis nyilvánvalóan szerepet játszottak humán faktorok is (pl. a dieselgenerátorok, és főleg a működtetésükhöz szükséges olaj tárolójának elhelyezése), így nem túl szakmai megközelítés pusztán a földrengésre, illetve a cunamira hárítani a felelősséget. Sőt, vannak, akik már tisztában vannak az áldozatok számával is – márpedig, a kibocsátások folyamatossága, illetve az erőművi munkakörnyezet veszélyessége alapján, ilyen összegzést tenni még aligha lehet.

Fukusima jó néhány tanulsággal szolgál. Alapvetően, az atomenergia ellenzőinek állítása, hogy a súlyos atomerőművi balesetek nem kerülhetőek el, beigazolódott. Kiderült továbbá, hogy a konténmenttel rendelkező könnyűvizes reaktoroknál sem feltétlenül garantálható, hogy soha nem lesz jelentős mértékű kibocsátás.  Fény derült arra is, hogy a biztonsági szempontból – jogosan – „lesajnált” szovjet tervezésű reaktorok mellett, hát bizony, a hasonló korú nyugati típusok sem feltétlenül tökéletesek. Hogy a biztonsági kultúra sem biztosan jobb a „modern nyugaton” (mégha Japán keleten is van…), mint mondjuk Ukrajnában.

Fukusima sok szempontból tragédia. Ebből csak egyet emelnék ki. Az atomiparban sok, magasan képzett szakember dolgozik azon, hogy a fukusimaihoz hasonló balesetek ne történhessenek. A tapasztalatok alapján mégis azzal kell szembenézni (nekik, a döntéshozóknak és az érintetteknek: a lakosságnak stb.), hogy átlagosan(!) 20-25 évente számolni kell egy ilyen méretű eseménnyel.

A humán faktor az iparban és közvetlen környezetében...

A baleset nem is az egyes szakemberekről, hanem a nukleáris ipar egészéről beszél. Az évtizedekig bevált kifogásos módszer („Three Mile Island-en a biztonsági kultúra volt alacsony szintű, Csernobilban rossz volt az atomerőmű konstrukciója. Minden reaktor más, nem lehet egységes szabványokat bevezetni.”) csődjéről. Az intézmények összefonódásáról, az intézményeken belüli összeférhetetlenségekről. A vakhitről, hogy ilyen nem történhet meg.  A tulajdonosi (legyen az állami vagy magán) és a biztonsági érdekek közötti örök ellentmondásról.

Láttuk, hogy a konténment alkalmasságával kapcsolatban már vagy 40 éve felmerültek kételyek, és hogy ezt a problémát hogyan oldották meg: inkább nem csináltak semmit, mert az veszélyeztette volna az (amerikai) iparágat. Láttuk, hogy felületes(nek tűnő) vizsgálatok alapján adtak engedélyt Fukusimának az üzemidő meghosszabbítására.

Felmerül az az egyelőre megválaszolhatatlan kérdés is, hogy a reaktorokat üzemeltető cég viselkedése hozzájárult-e az esemény lefolyásának súlyosbodásához. Késlekedtek-e az események elején, bízva abban, hogy még megmenthetőek a reaktorok (és késve kezdték el a tengervizet bepumpálni a reaktorokba, tudva, hogy az alkalmatlanná teszi őket a további üzemre)? Az is kérdéses, hogy miért vártak meg három robbanást is, mire elkezdtek lyukat vágni az 5-6 reaktorok csarnokaira?

...és nemzetközivé lett világban

És persze arról is szól a baleset, hogy a „szigorú nemzetközi előírások” kifejezés gyakori ismételgetésétől a követelmények még nem lesznek szigorúak. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) szerepe, a fukusimai események fényében, újra megkérdőjeleződött. A szervezet statútuma szerinti feladatai közötti összeférhetetlenséget nem lehet tovább tagadni: nem lehet egyszerre részt venni egy technológia terjesztésében, és közben felügyelni annak biztonságát. Például az amerikai felügyelő hatóság (NRC) létrejötte is ennek köszönhető: elődje, az AEC ugyanígy, egyszerre volt érdekelt az iparág növekedésében és biztonságának ellenőrzésében: ezért már 1975-ben külön testületekhez delegálták a két feladatot (bár a problémát ez sem feltétlenül oldotta meg teljesen). A NAÜ viszont hidegháborús örökségként mindmáig velünk él.

A NAÜ nem csak nem végez valódi felügyeletet (az nemzeti hatáskör, a NAÜ-nek nincsenek is meg az ehhez szükséges erőforrásai) leginkább javaslattételi szerepe van (persze, ha egy erőműről súlyos kritikát mond, az igen kellemetlen), hanem a fukusimai események követésében is legalábbis kérdőjeles a szerepe. Ugyancsak aggályos a fentiek fényében, hogy a NAÜ-nek sugár-egészségüggyel összefüggő kérdésekben autoritása van a szintén ENSZ-szervezet WHO felett (ez megintcsak hidegháborús örökség: a NAÜ 1957-es alapítása idején az atomnagyhatalmak még rendszeresen végeztek légköri nukleáris robbantásokat).

Ki hordja a nadrágot?

A baj nagy, az iparág ezzel nyilván tisztában van. A ma működő reaktorok 80%-a könnyűvizes; az összesen üzemelő 442 reaktor átlagéletkora kb. 27 év, 30%-uk 1980 előtt épült. Az élet persze nem fog megállni, de korlátozások, csúszások várhatóak. Várható, hogy az idősödő reaktorok egy részét alapos felülvizsgálat alá vetik. Nem lehetetlen, hogy egy részüket le kell majd állítani, amennyiben nincs (műszaki, gazdasági stb.) lehetőség a modernizálásukra. Az építéseket leállít(hat)ják, amíg átnézik az eredeti terveket, és módosítják az építési terveket; a tervezett reaktorok építésének megkezdése ugyancsak halasztódhat. Mindezt alátámasztják a beruházásokat leállító-elhalasztó, a felülvizsgálatot kilátásba helyező, sőt az egyes reaktorokat legalább ideiglenesen leállító bejelentések-intézkedések (pl. Olaszország, Kína, Svájc, Németország).

Mindez persze még nem jelenti önmagában a nukleáris energetika azonnali végét. Az elfogadható kockázat határait azonban arrébb kell helyezni. A biztonság nincs ingyen, a költségeket pedig a politika(-ának kellene), illetve a piac (a biztosítók és a bankok) fogják beárazni.

Igen, a politika. Az atomerőművekkel kapcsolatos döntéseket ugyanis, tetszik – nem tetszik, elsősorban politikusok hozzák. A politikus pedig vajon csak akkor jár el felelősen, ha pusztán a „szakemberekre” (értsd: iparági lobbira) hallgat, vagy ha figyelembe vesz más szempontokat is? A szakértelem korlátos mivoltát Fukusima egyértelműen megmutatta: a nukleáris ipar elvesztette hitelelét. Az elfogadható kockázat határának meghúzását Fukusima után nem lehet az atomenergia-iparra bízni.

Igen, a biztosítók. Ha tényleg 20 évente kell számítani egy komoly balesetre, tehát nagyobb a valószínűsége, mint eddig gondoltuk, miért ne emelkednének a biztosítási díjak (akármekkora rész is hárul a biztosítókra)? És ugyan, ha már itt tartunk, miért is kellene továbbra is az államra hárítani a kártérítési kötelezettség nagyobbik részét? Fukusima után miért lenne elképzelhetetlen annak megváltoztatása, hogy az atomerőművek üzemeltetői csak korlátozott felelősséget viselnek az erőmű által esetleg okozott károkért?

És igen, a bankok. Azok a bankok, akik már eddig is kockázatosnak ítélték az atomerőművi beruházások finanszírozását. Fukusima után ezek a kockázatok még nagyobbak lesznek: ha drágulnak az amúgy is drága atomerőművek, az nyilván növeli a kockázatokat, azaz a finanszírozás is drágulni fog.

Ha az iparágra bíznánk a döntéseket, az a korábbiak és a fentiek fényében nem sok jót ígérne, inkább csak újabb kifogásokat ("a fukusimai balesetet a földrengés és a cunami okozta") és ígéreteket („De most már tényleg nem lesz többé ilyen!”). A biztonság növelése, a felelősségvállalás kiterjesztése az atomerőművek építési, üzemeltetési költségeinek további növekedésével fognak járni. Márpedig az atomipar már 20 éve hanyatlik, amin a drágulás értelemszerűen nem fog segíteni. A nukleáris energetika már egy évtizede hangoztatott, de el nem érkezett reneszánszának esélyei ezzel tovább fognak csökkenni.