Helyzetértékelés a durbani klímacsúcs első hete után
Szerző: Váczi Vincent
Második hetébe lépett az ENSZ globális klímacsúcsa, amely idén a dél-afrikai Durban városában zajlik november 28. és december 9. között. A tárgyalások felfokozott hangulatban folynak, hiszen a klímaváltozásra vonatkozó tudományos konszenzus semmi jót nem jósol, sőt, a globális helyzet kritikus voltát hangsúlyozza. A tagországok túlnyomó többségének részvételével zajló tanácskozás fókuszában a 2012-ben lejáró Kiotói Jegyzőkönyv jövője, egy jogi alapokon nyugvó új megállapodás és egy világméretű klímaalap felállítása áll – utóbbi a klímaváltozás már érzékelhető hatásaival küszködő fejlődő országok megsegítését szolgálná.
Az első, megalapozó jellegű hét gyakorlatilag a korábbi klímacsúcsokon megszokott rutin szerint zajlott, a különböző országok és érdekcsoportok képviselői a második héten becsatlakozó miniszterekre és döntéshozókra váró „éles” tárgyalásokat készítették elő. A lázasan folyó előzetes egyeztetések dacára azonban még korántsem vált világossá, hogy hova fog kifutni a klímacsúcs. Kérdéses, hogy lesz-e folytatása a Kiotói Jegyzőkönyvnek, illetve sikerül-e közös álláspontra hozni a klímakérdés kulcsszereplőit, elsősorban az USA-t és Kínát, akik együttesen a globális üvegházhatású kibocsátások kb. 43%-áért felelősek (2009-es adatok alapján Kína adta a teljes kibocsátás kb. 23-25%-át, az USA kb. a 18%-át – a különféle kutatások adatai ugyan mutatnak némi szórást, de nagyságrendileg megegyeznek). Továbbá árnyékot vet a végkifejletre Kanada vonakodó attitűdje is, amely ugyan nem nevezhető váratlannak, ám a jegyzőkönyvtől való visszalépésük kilátásba helyezése mégis sokkolóan hatott a közvéleményre.
Természetesen az óvatos politikát követő, kivárásra játszó nagyhatalmak mellett a határozott vállalások szószólói is hallatták hangjukat, így például a legkevésbé fejlett országok, illetve a szigetországok érdekközösségei, akik a legsérülékenyebbek a klímaváltozás hatásaival szemben, és ugyanakkor a legkevesebb eszközzel is rendelkeznek a védekezéshez. Szintén a felelősségteljesebb szerepvállalást ösztönözte az EU is, az eddig megszokottakhoz képest sokkal markánsabb hangon. Az unió képviselői által felvázolt durbani útitervet még a házigazda szerepét betöltő Dél-Afrika környezetvédelmi minisztere, Edna Molewa is méltatta. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a határozott fellépés mögött komoly feszültség és széttagoltság húzódik meg, köszönhetően többek között az euróövezeti válságnak is. Annyi azonban biztos, hogy az uniónak érdekében áll a Kiotói Jegyzőkönyv folytatása, és emellett egy új, konkrét kibocsátáscsökkentési vállalásokat tartalmazó globális megegyezést is szorgalmaz. Utóbbi javaslata azonban eddig nem talált komolyabb visszhangra a fő kibocsátók sorában. Továbbá fontos megjegyezni azt a tényt is, hogy Európa az összkibocsátások tekintetében elmarad Kína és az USA mögött (forrástól függően 12-14%), és gyakorlatilag az energiaimport-függő helyzete miatt is érdekelt az éghajlatvédelmi célok megvalósításában – ennél fogva látható, hogy a lényegi kérdés ismét csak az említett két fő kibocsátót érinti.
Tovább élezi a helyzetet, hogy ellentmondások övezik a történelmi felelősség kérdését: az olyan feltörekvő országok, mint Kína, arra hivatkoznak, hogy a fejlett országok kumulatív összkibocsátása az ipari forradalom óta nagyságrendileg meghaladja a fejlődő országok jelenlegi teljesítményét. Ez a tény önmagában igaz is, de érdemes egy pillantást vetni az alábbi ábrára, amely az IEA (International Energy Agency) legfrissebb jelentésében szerepel (World Energy Outlook 2011). Ebből kiderül, hogy a jelenlegi viszonyok mellett a 2010-2035 között várható kumulatív összkibocsátás mértéke túl fogja lépni az 1900-2009 közötti összkibocsátás háromnegyedét.
Magyarán a feltörekvő országok nem sokáig érvelhetnek a történelmi felelősséggel, hiszen a korábbiakhoz képest rohamos tempóban zárkóznak fel. Egy dolog biztos: a fő kibocsátók szerepe megkérdőjelezhetetlen, legyen szó akár fejlett, akár fejlődő országról, és a felelősség mindenkire vonatkozik, hiszen egy a csónak, amiben evezünk, és jobb együtt evezni benne, mint együtt süllyedni. Bízunk benne, hogy a döntéshozók tanácskozása ki tudja billenteni a 2009-es koppenhágai csúcs óta holtpontra jutott klímaügyet.
A durbani klímacsúcs helyzetértékelését hamarosan folytatjuk az Energiaklub blogján a döntéshozók tárgyalásai nyomán születő konkrétumok áttekintésével.
Akit mélyebben érint a téma, az alábbi linkeken további hasznos információkat találhat:
http://www.citypress.co.za/COP-17
