Szerző: Váczi Vincent

Durban kétszer – ezzel az alcímmel lehetne nekifogni az elmúlt két hét értékeléséhez. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen szemszögből (milyen médiafelületen) keresztül elemezzük a 2011. végi nemzetközi klímakonferencia eredményeit. Amit az egyik tudósításban sikerként tárnak a közvélemény elé, az a másik oldalon a tárgyalások teljes kudarcaként jelenik meg. Érdemes minkét megközelítésben átgondolni a dél-afrikai klímacsúcs végeredményeit, így mindenki eldöntheti magának, számára melyik álláspont rejti az igazságot.

Első megközelítésben általában azt olvashatjuk, hogy az idei klímacsúcsra kitűzött fő célok éppen hogy, de teljesültek, vagyis akik az egyértelmű siker mellett érvelnek, a következő három pillérre támaszkodnak. Az ENSZ tagállamai megállapodtak abban, hogy (1) 2015-ig aláírnak egy, a fejlett és fejletlen országra egyaránt vonatkozó, kötelező érvényű egyezményt a globális kibocsátások csökkentésére vonatkozóan, amely 2020-tól lép életbe; (2) lesz folytatása a Kiotói Jegyzőkönyvnek és a hozzá kapcsolódó CO₂-kvótakereskedelmi rendszernek; (3) létre fogják hozni a zöld klímaalapot a fejlődő országok megsegítésére. Ha úgy vesszük, az előzetesen kitűzött fő célok bizonyos fenntartásokkal, de valóban teljesültek, senki nem ment haza üres kézzel. A több mint egy évtizede tartó tárgyalássorozat idei találkozóján sem fordítottak egymásnak az országok végképp hátat, sőt, az olyan feltörekvő nemzetgazdaságok, mint Kína vagy Brazília kompromisszum felé hajló hozzáállása akár ígéretesnek is mondható. Így bátran lehet jövőre is folytatni az egyeztetéseket. Az idővel ugyan egy kicsit meg vagyunk borulva, de legalább még beszélő viszonyban vagyunk, és talán egyszer hamarosan még közös nevezőre is jutunk.

„Viszlát, COP17, kösz a semmit” – olvasható egy, a fűben heverő transzparensen, amit a dél-afrikai City Press sajtófotósa örökített meg a földön gubbasztó, ellankadt környezeti aktivistákkal együtt. És valóban, ez az érem másik oldala; azok, akik nem az éppen aktuális politikai szélirány szerint pártolják vagy gátolják a klímaügyet, hanem komolyan veszik a globális kihívást, egyáltalán nem látnak okot a koccintásra. A fentebb felvázolt hangzatos jeligékhez fűzött kommentárok között pedig jócskán akadnak erős érvek is, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg Durban sikerét.

Elsőként lássuk a talán leginkább vitatható eredményt: a tárgyalófelek megegyeztek egy új, mindenkire vonatkozó megállapodás létjogosultságában. Értsd: a felek megállapodtak, hogy majd megállapodnak. 2015-ig megszületik a kollektív CO₂-kibocsátás csökkentésének egyezménye, ami 2020-ban már életbe is lép. Eddig mindenkinek lesz ideje végiggondolni, hogy tudna a legjobban kijönni ebből a klímaafférból.

A terv egyetlen szépséghibája, hogy emellett az ütemterv mellett el lehet felejteni a globális melegedés 2°C-ban történő maximalizálását, és el lehet kezdeni barátkozni a +4°C-os jövőképpel (ami a tudósok szerint nem valami barátságos). A jelenlegi trendeket követve 2017-re „bezárul a 2°C-os ablak”, magyarán a tudományos közmegállapodás szerint radikális lépések nélkül eljátsszuk esélyeinket az éghajlat még vállalható szinten való stabilizálására. A három éves csúszás pedig sajnos nem tekinthető elegáns kései belépőnek, hiszen ez a Pató Pálos szemlélet messze túlmutat a globális felelőtlenség határain.

A Kiotói Jegyzőkönyv folytatásának megszavazása szintén az eredmények sorát gyarapítja. Hozzá kell tenni azonban, hogy a jegyzőkönyv második, 2013-tól induló periódusa is mindössze 38 iparosodott országot érint, a kötelezettségek nem terjednek ki az USA-ra és Kínára, továbbá Kanada, Oroszország és Japán is jelezte távolmaradását. Így a kvótakereskedelemmel és az egyéb piaci mechanizmusokkal lefedni kívánt szén-dioxid továbbra is csupán töredéke marad a globális kibocsátásoknak.

A fő eredmények sorában a harmadik, talán leginkább pozitívumként értékelhető előrelépés a zöld klímaalap kereteinek elfogadása, ami egy komoly pénzügyi eszköz lehetne a fejlődő országok megsegítése érdekében. Önmagában a struktúra megalkotásának azonban még semelyik fejlődő ország sem látja hasznát, és az alap pénzzel való feltöltése várhatóan nem kis vitáknak lesz tárgya. Kétségtelenül örvendetes, hogy egyes fejlett nemzetek már megtették a maguk felajánlását, így például Németország korábban 40 millió dolláros, Dánia pedig 15 millió dolláros hozzájárulást ígért. Kérdéses azonban, hogy többek között az euróválság, illetve az USA általános vonakodó hozzáállása mennyire fogja aláásni a rendszert.

Ugyanakkor a legkevésbé fejlett országok, lássuk be, joggal adnak hangot a követeléseiknek, amikor az alapra gyakorlatilag nem is segélyként, hanem bőven időszerű kártérítésként tekintenek. Hiszen a tudomány szerint a klímaváltozás szempontjából mindegy, hogy a Föld melyik pontjáról került a szén-dioxid a légkörbe, a visszahatás jellegében nem lokális. Európa és Észak-Amerika pedig messze élenjáró a történelmi, kumulatív kibocsátásokban. Ellenben az éghajlatváltozás már most kézzelfogható, milliókat sújtó hatásai első körben olyan földrészeken csapódnak le, mint Afrika, amely kibocsátások tekintetében sem a múltban, sem pedig a jelenben nem említhető egy lapon a fejlett országokkal, így a felelősség nagyobb része is jogosan esik az utóbbiakra. Az EU klímapolitikája egyébként a tekintetben sikeresnek mondható, hiszen az ENSZ szerint teljesítette kiotói vállalásait, és jó úton halad a túlteljesítés felé. De önmagában ez nem lesz elég. Főleg, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy a jelentős emissziócsökkentés részben a termelés kiszervezésének is köszönhető. Kétségtelenül Kína a legnagyobb szennyező, de ne felejtsük el, hogy ami a Távol-Keleten legurul a szalagról, azt többek között Európa környezetbarát városaiban fogyasztjuk el. 

Ugyan nem tartozik szorosan a fő kimenetekhez, de fontos kérdés a klímacsúcson tárgyalt CCS (Carbon Capture & Storage – szén-dioxid-leválasztás és -tárolás) technológiájának kérdése is. Az Energiaklub által a közelmúltban közzétett vonatkozó tanulmány szerint ugyanis a költségek, a hátramaradó, szinte beláthatatlan időtávot felölelő utógondozás szükségessége és az egyéb vitatható peremfeltételek miatt a CCS-technológia klímavédelmi szerepe erősen megkérdőjelezhető (részletek itt). Ehhez képest Durbanben a tagállamok felkarolták a CCS-projektek engedélyezését elősegítő eljárásokat. Vagyis mostantól az ENSZ által szentesített formában lehet komoly pénzeket fektetni egy kétséges technológiába, amely ráadásul így a már bizonyítottan működőképes egyéb megoldásoktól (megújuló erőforrások, energiahatékonységi beruházások) vonja el a tőkét.

Félő tehát, hogy a fentiek tükrében a Durban kétszer valójában egy szomorú Durban egyszer. Nem vitatom, hogy volt pozitívuma a dél-afrikai klímacsúcsnak, legalább annyiban, hogy senki nem mert nyíltan és véglegesen szakítani a közös üggyel, sőt, egyes nemzeteknél a felengedés jelei is megmutatkoztak. Ettől függetlenül az útiterv a jelenlegi formájában nem lesz ütőképes. Remek kérdés, hogy a valódi megoldás miben rejlik. Jó volna például azt tapasztalni, hogy az egyéni felelősségvállalás jegyében valamelyik vezető hatalom mégiscsak úttörő szerepet vállal, ezáltal a többieket is magával ragadja, és hogy nem kellene megvárni, amíg mindenki (nem csak Afrika, nem csak a szigetországok, hanem széltében-hosszában mindenki) bizonyosságot szerez arról, hogy valóban, a klímaváltozás nem játék. A gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy végül mindig a saját kárán tanul az ember. Most az egyszer, amikor a leginkább számít, lehetnénk okosabbak.

Akit mélyebben érdekel a téma, az alábbi linkeken olvashat többet a durbani klímacsúcs kimeneteléről:

http://index.hu/tudomany/2011/12/11/durbanben_majdnem_megmentettek_a_vilagot/

http://www.guardian.co.uk/environment/2011/dec/11/durban-climate-change-deal

http://www.citypress.co.za/SouthAfrica/News/COP17-dithers-as-earth-withers-20111210