Szerző: Dr. Bart István
“Climate Justice, climate justice”, skandálják a konferenciaközpont főutcáján az ENSZ által akkreditált zöld aktivisták, miközben egyre több delegált tolong mindenfelé. (Nekem épp most kellett átadnom a helyem egy nagy csapat szudáni kormánytisztviselőnek).
Zajlanak a miniszteri szintű tárgyalások, van némi haladás, de maradt még kb. 800 zárójeles rész a szövegben, amelyeket elvileg a következő két napban kéne kipucolni ahhoz, hogy tartsuk a franciák által kitűzött határidőt. Eközben tovább alakul a 1,5 °C kontra 2 °C vita - immár az USA, Kanada és Ausztrália is támogatja, hogy a most elfogadottnál szigorúbb 1,5 °C-os cél említést kapjon az egyezményben. A 1,5 egyébként tudósok szerint azt jelenti, hogy 2030-ra minden szén-, olaj- és gáztüzelést meg kéne szüntetni, ami kicsit futurisztikusan hangzik, de tök jó lenne - és tudjuk, hogy 15 éves távlatban a víziók többet érnek, mint a jelenből kiinduló előrejelzések.
Alec Baldwin a COP21-en
A nemzetközi helyzet tehát fokozódik, de amíg ez megy, én szeretném elmagyarázni, hogy miért beszélnek a zöldek klímaigazságosságról, illetve hogy mit jelent a COP-ok egyik kedvenc betűszava, a CBDR. A CBDR a "common, but differentiated responsibilities”-t, azaz közös, de eltérő felelősségeket jelent, és arra utal, hogy a klímaváltozás problémáját nem csak az évente kibocsátott üvegházgázok okozzák, hanem az ipari forradalom kezdete óta a légkörbe pumpált és felhalmozódott üvegházhatású gáz összessége. Ezek a gázok sokáig maradnak a légkörben, a szén-dioxid pl. kb. 150 évig. Így ha az összes emberi eredetű üvegházgázt nézzük, ami valaha is kibocsátásra került, akkor annak kétharmadáért bizony az USA, Európa, illetve Oroszország felel. Persze mára már ez a triász az éves kibocsátásoknak csak az egyharmadát adja, szóval, ha holnap abbahagynák a kibocsátásokat, akkor sem tudnák a történelmi felelősségüket egyhamar ledolgozni. Ezért, bár a problémát a fejlett világ okozta, a fejlődők lesznek kénytelenek azt megoldani (legalábbis részben.)
A "fejlődő" öbölállamok luxuspavilonja
Ezt a képet árnyalja, hogy a világ kibocsátásainak súlypontja egyre inkább a fejlődő világba kerül. Amikor 1997-ben a Kiotói Jegyzőkönyvet aláírták, a kibocsátások 55%-át még a fejlett ipari országok adták. 2020-ra ez kb. 35%-ra esik majd vissza. És mivel ma a kibocsátások sokkal nagyobbak, mint a XIX. században, ezért a Nyugat különleges történelmi felelőssége szép lassan felhígul, és eltűnik. (Az IEA-nál olvastam, hogy szerintük 2050-re már Kína kumulatív történelmi kibocsátásai egyenlőek lesznek az USA-éval.)
De árnyaljunk tovább: a fenti számok országokat hasonlítottak össze, és nem embereket, márpedig a bolygó szempontjából az országonkénti felosztás lényegtelen. Ha az egy főre jutó kibocsátást nézzük, akkor a fejlődők még mindig messze a fejlettek alatt vannak. De ez az állítás óriási belső különbségeket takar: India és Afrika egy főre jutó kibocsátásai alacsonyak, míg Kína egy főre jutó kibocsátása majdnem kétszerese a világátlagnak. (Érdemes megjegyezni, Magyarország nagyjából a világátlag szintjén van - jóval az EU átlag alatt.) És akkor még nem is beszéltünk olyan hivatalosan fejlődőnek minősülő országokról, mint az Szingapúr, vagy az Öböl-államok.
Ezek a folyamatok magyarázzák, hogy a fejlett-fejlődő választóvonal lassan elmosódik, és egyre inkább azok között van a különbség, akiknek vannak számottevő kibocsátásai (USA, EU, Kína, stb.), meg azok között, akiknek nincs mit csökkenni, viszont annyira függenek a mezőgazdaságtól, hogy a klímaváltozás katasztrofális hatással lesz rájuk: Niger, Banglades, Ecuador, stb. Az előbbiek a világgazdaság fejlődési irányait próbálják alakítani a COP-on, míg az utóbbiak elsősorban azért jönnek, hogy pénzt kapjanak az egyre szaporodó problémáik kezelésére.
A zöldek leginkább ezt értik Climate Justice alatt: azt, hogy ne a szegényekkel fizettessék meg a gazdagok által elpiszkolt éghajlat okozta károkat. És valóban, jó lenne, ha nem ez lenne a vége.
fotó: Energiaklub
