Szerző: Dr. Bart István

"Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti."

Szombaton kora este megszületett az új Párizsi Megállapodás. Szinte minden benne van, amit csak remélhettünk: a 2 °C foknál erőteljesebb 1,5 °C-os cél, a vállalások ötévenkénti rendszeres felülvizsgálata, üvegházgáz-semlegesség 2050-re, komoly klímafinanszírozási kötelezettségvállalások. Persze, egy ideális világban ennél több is kijöhetett volna, de az is igaz, hogy másfél évvel ezelőtt nem is álmodtunk ilyen eredményről. A világ tehát most együtt örvendez, és erre minden alapja megvan.

Több mint tíz éve járok klímatárgyalásokra, és az utolsó napot mindig vagy a csüggedés, vagy a rezignált elfogadás jellemezte: hát hogyan is tudna több mint 190 ország megállapodni, hisze annyifélét akarnak, annyira nem bíznak egymásban, és olyan sok a rövidtávú szempont? És valóban, az elmúlt 15 évben rendszerint a legtöbb, amit el lehetett mondani a COP-ok végeredményéről az volt, hogy mindenki elismeri, hogy baj van, beszélni kell a megoldásról, és jövőre folytatjuk.

A Kiotói Jegyzőkönyvet 18 évvel ezelőtt fogadták el, és azt hiszem, alig van most olyan ember Párizsban, aki már Kiotóban is ott lett volna. A klímatárgyalók mostani generációja eddig nem is tudta, hogy milyen az, amikor olyan megállapodás születik, amire büszkén nézhet vissza, és amitől úgy érezheti, hogy mégsem céltalan vízgereblyézés az, amivel foglalkozik. Ez most más lesz, a Párizsi Megállapodás miatt nem kell majd szabadkozni, a mai viszonyok között ez óriási mérföldkőnek számít.

Ahhoz, hogy ezt pontosan megértsük, azt is látni kell, hogy ez megállapodás nem olyan mint a Kiotói Jegyzőkönyv volt. Kiotó olyan volt, mint egy hatalmas indítórakéta, amit a klímapolitika alá tettek, és attól fogva elkezdett a világ egy csomó mindent a kiotói célok nevében csinálni (vagy nem csinálni, mint pl. Kelet-Európában).

A Párizsi Megállapodás nem indítórakéta, hanem inkább egy légi utántöltés - az USA, az EU, a kínaiak a saját céljaik, érdekeik alapján jutottak el oda, hogy megtették azokat a kibocsátás-csökkentési vállalásokat, amelyekkel a COP-ra érkeztek. Ezek a célok, politikák most komoly megerősítést kapnak mind a nagy országokban, mind a kicsikben, hisz látva látható, hogy a világ összes fontos vezetője és összes országa kiáll az éghajlatváltozás elleni harc mellett. Az EU-ban a lengyelek nem mondhatják majd, hogy inkább ne csináljunk semmit, mert mások sem csipkedik magukat. Szerte a világon azok az országok, amelyek eddig csak a nagyokra vártak, mert nem akartak se előreszaladni, se lemaradni (pl. Ausztrália vagy Kanada), most óriási lökést kaptak arra, hogy elindítsák a karbonmentes gazdaságra való átállást.

És hogy mit jelent ez Magyarországnak? A világ szempontjából nem akarom túldimenzionálni a jelentőségét annak, ami itthon történik vagy nem történik. Hazánk a világ lakosságának, illetve üvegházgáz-kibocsátásának alig több, mint egy ezredrészét adja. Nemzetközi szinten a legnagyobb súlyunk az EU-s kibocsátás-csökkentési vállalások körüli harcokban van, és ott is csak támogatni tudjuk valamelyik oldalt.

Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy mi magunk merre akarunk haladni. A világsajtó szerint a Párizsi Megállapoodás az első lépés a fosszilis kor vége felé. Ha ez igaz, akkor mi sem engedhetjük meg magunknak, hogy lemaradjunk ezen az úton, hiszen aki előbb jut el a jövőbe, annak több hely fog jutni az új világban. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is a régió sereghajtói maradjunk energiahatékonyságban és megújulókban.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyenek valódi döntéshozóink ott, amikor az új világot építik. Párizsban Obama, Xi Jinping, Putyin és Narendra Modi mellett 17 EU tagállam miniszterelnöke szólalt fel, köztük az összes nagy tagállam, és a régióból a lengyel, a cseh, a horvát, a szlovén, és az észt miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk se Párizsban, se korábbi klímatárgyalásokon nem szólalt még fel. Párizs előtt még talán lehetett erre mentséget találni, de ezentúl ez másképp lesz: aki nem foglalkozik a dekarbonizálással, az ottragad a XX. században, és nem látja meg a hajnalt.