Szerző: Kardos Péter

Két nap hosszabbítás után vasárnap ért véget a dél-afrikai Durbanben megrendezett klímacsúcs, amelyen közel 190 ország képviselői vettek részt. A kéthetes tárgyalássorozat után mindenki arra keresi a választ, hogy sikerként vagy kudarcként lehet-e értelmezni az ott született eredményeket. Több szempontból is komoly előrelépésként lehet elkönyvelni az eredményeket. Ha azonban az eredeti célkitűzést tekintjük – amely szerint a katasztrofális éghajlatváltozás elkerülése a cél –, akkor teljesen egyértelmű a kudarc.

A siker megítélése természetesen nézőpont kérdése. Vizsgálhatjuk ezt Magyarország, az Európai Unió vagy akár az egész világ szemszögéből. Tekinthetjük gazdasági illetve környezeti szempontból vagy akár rövid, közép és hosszú távon is.

Magyarország szempontjából rövid távon kedvező lehet az, hogy a Kiotó Jegyzőkönyv és az abban szereplő rugalmassági mechanizmusok is megmaradnak 2012 után, mert így a viszonylag alacsony kibocsátásaink miatt meglévő tartalékot a nemzetközi kvótakereskedelemben értékesíthetjük. Ez pedig bevételt jelenthet az égetően fontos zöld beruházásoknak, amelyek végső soron csökkentik a hazai kibocsátásokat. Hogy ez a bevétel mekkora lesz majd a gyakorlatban, azt még nem lehet tudni, hiszen nagymértékben függ attól, hogy végül meddig tart a Jegyzőkönyv második teljesítési időszaka (2017-ig vagy 2019-ig), és természetesen attól, hogy milyen számszerű kötelezettségek jelennek meg majd a többi ország, illetve hazánk esetében. Erről egyelőre nem sokat lehet tudni.

Az EU szempontjából – ha belegondolunk – nincs igazán jó forgatókönyv. Csak rossz és még rosszabb. Amíg nem sikerül egy Kína-méretű gazdaság esetében a gyakorlatban is megmutatni, hogy a gazdasági fejlődés és a szén-dioxid-kibocsátás kapcsolata korántsem olyan szoros, mint ahogyan azt sokan gondolják, addig a további fejlődésre vágyó Kína drámai engedményeket biztosan nem fog tenni. S igazából a gazdasági válságtól szenvedő Európai Uniónak az sem kifejezetten érdeke, hogy a kínai gazdaság ne tudja a maximumot hozni. Ha ezt figyelembe vesszük, már-már az álszentség határát súrolja a szennyező iparát lényegében Kínába telepítő EU progresszívnek nevezett álláspontja.  

A régi ellentét – amely a fejlett és a fejlődő országok között alakult ki a történelmi felelősség kapcsán – érdekesen alakult az elmúlt évek során. Az ellentét ugyebár azon alapszik, hogy a fejlett országok fejlettségüket annak az elképesztő mennyiségű szén-dioxidnak köszönhetik, amely ma a légkörben tartózkodva már komoly hatással van a Föld éghajlatára. Eközben a fejlődő országok azt hajtogatják, hogy nekik is joguk van fejlődni, és ezzel együtt kibocsátani. Az igazságosság azt kívánná, hogy ha a fejlett országok a klímakatasztrófát elkerülendő nem engedik a fejlődő országok kibocsátásának növelését, akkor ezt valamilyen szinten ellensúlyozzák.

Ennek az igénynek egyfajta manifesztálódása a Zöld Klíma Alap, amelyről egyezség született. A nyilván gesztus értékű ajánlat után joggal várhatnánk, hogy Kína és India – a fejlődők legnagyobb szószólója – tegyen komolyabb, kézzel is fogható vállalásokat.

Hogy ez miért nem sikerült, ahhoz elegendő példaként Németország – egyébként a leggálánsabbnak számító – 40 millió eurós ajánlatát venni. Ezzel szemben áll a több mint 300 évnyi kibocsátás gazdasági előnye és a klímaváltozás várható globális hatásainak végszámlája.   

Ha azonban az egész folyamatot magát vagy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény célkitűzéseit tekintjük, akkor egyértelműen a kudarc felé billen a mérleg. Önmagában persze szép eredmény egy globális megegyezést tető alá hozni. Ismerve a tárgyalások nehézségeit és előzményeit tényleg elismerés illet minden ebben közreműködőt.

A teljes képhez azonban szabad elfelejteni, hogy a tárgyalásokra fordítható idő lényegében lejárt. Az IPCC negyedik jelentése 2007-ben egyértelműen kimondta, hogy ha szeretnénk azt a bizonyos két fokos – egyébként hatásaiban amúgy is drámai, de várhatóan kezelhetetlen helyzetet nem jelentő – szintet tartani, akkor 2015 után már csökkenő trendet kell mutatnia a globális kibocsátásnak. A tárgyalások jelenlegi állása alapján erre csak akkor lenne esély, ha ma 2001 végét írnánk. Ez a tíz év késlekedés rengeteg idő. Az tehát, hogy 2015 előtt tetőzik-e a földi kibocsátás, már biztosan nem a politikusokon múlik...