Szerző: Perger András

Egyetértünk Lux Ivánnal, az Országos Atomenergia Hivatal Nukleáris Biztonsági Igazgatóságának korábbi vezetőjével, és Aszódi Attilával, a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatójával. Valóban olyan meglepő ez?

Miről is van szó?

Lux Iván a Népszabadság 2013. január 4-i számában megjelent írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy egy kormány-előterjesztés a Magyar Energia Hivatal (MEH), a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal (MBFH) és az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) összevonását tervezi. Lux Iván ezt erősen kifogásolja, alappal: a nukleáris biztonság egyik garanciája a nukleáris létesítményeket, köztük az atomerőműveket felügyelő hatóság (Magyarországon az OAH) függetlensége.

Ez a függetlenség feltétlenül csorbulna, ha az OAH-t összevonnák egy olyan intézménnyel, amelyik szegről-végről felel az energiaellátás biztonságáért. Aszódi Attila Luxot támogató közleményében helyesen állapítja meg, hogy olyan konfliktushelyzetnek még a lehetőségét sem szabad megteremteni, ahol egy személynek módja lehet – sőt, egyes esetekben akár kötelessége! – dönteni a nukleáris biztonság előtérbe helyezése és az áramellátás biztosítása között.

Ezzel egyetértünk. Miért ne értenénk? Az atomenergetikáról, szerepéről, múltjáról, jövőjéről stb. alkotott véleménykülönbségek ellenére, az alapvető cél – hogy a működő atomerőművek az elérhető legnagyobb biztonság mellett üzemeljenek – közös.

Hogy ennek hatósági garanciái mennyire állnak fenn jelenleg, összevonás nélkül is Magyarországon, abban már vita van. Ahogy azt nemrég, ugyancsak a Népszabadságban napvilágot látott írásunkban már részleteztük, vannak kérdőjelek az OAH függetlensége körül.

Árulkodó az esetenként előforduló nyilvánvaló szerepzavar, például amikor az OAH a csillebérci kibocsátások esetében szó szerint, kommentár nélkül helyezte el honlapján a kibocsátó cég közleményét. Felhozhatnánk példaként egy nemrégiben meghozott, az atomerőműnek kedvező törvénymódosítást is, amellyel elvették a lehetőséget a bíróságtól, hogy felfüggeszthesse az atomerőmű üzemidő-hosszabbításról szóló határozatot. A Paksi Atomerőmű egyes blokkját ez esetben le kellene állítani – a változtatással erre még nukleáris biztonsági aggály esetén sem kerülhet sor. A törvénymódosítás nyilván az ügyben eljáró OAH egyetértésével történt. De a függetlenség tekintetében az ilyen „apróságokon” túlmenően is vannak kérdések.

Az OAH kormányzati felügyelete jelenleg a nemzeti fejlesztési miniszterhez tartozik. Ahhoz a miniszterhez, aki a Kormányon belül felel az energiaellátás biztonságáért, és aki az általa vezetett minisztériumon keresztül szervezeti értelemben is kapcsolatban áll az atomerőművel: a minisztérium egyik munkatársa ugyanis a Paksi Atomerőmű Felügyelő Bizottságában bír tagsággal. A nukleáris biztonság garanciáját így azon kitételek jelentik, melyek szerint a miniszter az OAH felügyeletét „tárcafelelősségétől függetlenül látja el ”, illetve, hogy az „OAH a jogszabályokban meghatározott feladatkörében nem utasítható.”  Ehhez tartozik, hogy 2003-ban éppen a hatóság függetlenségének biztosítása érdekében vették el az OAH felügyeletét az energetikáért akkor felelős gazdasági minisztertől. A felügyeletet először a belügyminiszter, majd később az igazságügyi miniszter kapta meg. Az energetikáért felelős miniszterhez 2008-ban került vissza a feladat.

Ez a helyzet a legkevésbé sem segít az atomenergetika felügyeletének egyik alapproblémáján: hogy a hatóságok az általuk szabályozott intézmények foglyává válhatnak. Ez máshol is probléma, ami Magyarországon különösen látványosan jelentkezik, hiszen kifejezetten szűk szakmáról van szó, ahol a hatóság egyetlen atomerőművet felügyel. Ehhez a kérdéshez még egy adalék: a Paksi Atomerőmű felügyeleti díjként évente mintegy 1,8 milliárd forintot fizet az OAH-nak, ami a hatóság költségvetésének kb. háromnegyedét teszi ki.

A fentieket figyelembe véve, a kormány-előterjesztésben tervezett összevonásnak van egy olyan olvasata, hogy annak révén – legalábbis részben – inkább csak manifesztálódna az OAH függetlenségének problémája. Természetesen, ahogy a kormány-előterjesztés szerzőjének szándékát, úgy az arra reagálók indokait sem ismerjük, mégis felmerül a kérdés, hogy ez körülmény vajon mennyiben járult hozzá a nukleáris potentátok felháborodásához? Ha ismét Aszódi Attilához fordulunk, akkor azt találjuk, hogy szerinte az összevonás a nemzetközileg elfogadott elvek megsértése miatt veszélyeztetheti az atomerőmű tervezett bővítését. A felháborodás - amely alapja, hogy eddig minden rendben volt - mögött tehát valójában igen praktikus szempontok is meghúzódnak.